Szentbeszéd az ezüstmisén


Szeretettel adjuk közre a 2017. június 10-én, Górski Jacek OP atya ezüstmiséjén elhangzott prédikációt.
Az ünnepi szónok Wojciech Giertych OP a pápai ház teológusa volt Rómából. 

Szentbeszéd
Górski Jacek OP atya pappá szentelésének
25. évfordulóján

Szentlecke: Zsid 4, 14–5, 10

Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk. Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és arra rendelik, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket, ajándékokat és áldozatot mutasson be a bűnökért, mint olyan valaki, aki megértő tud lenni a tudatlanok és a tévelygők iránt, hiszen őrá is gyöngeség nehezedik. Ezért a népért is, saját vétkeiért is áldozatot kell bemutatnia. A tisztséget magától senki sem vállalhatja, csak akit az Isten meghív, mint Áront. Így Krisztus sem önmagát emelte főpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt hozzá: „A Fiam vagy, ma szültelek.” Másutt meg ezt mondja: „Pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint.” Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki, mert az Isten őt hirdette ki főpapnak, Melkizedek rendje szerint.

Evangélium: Jn 8, 28-32

Jézus ezt mondta a zsidóknak: „Amikor majd fölmagasztaltatik az Emberfia, megtudjátok, hogy én vagyok, s hogy semmit nem teszek magamtól, hanem azt hirdetem, amire Atyám tanított. Aki küldött, velem van, nem hagyott magamra, mert mindig azt teszem, ami tetszésére van.” E szavaira sokan hittek benne. Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult: „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.”

 

    1. Öngyilkosságot követett el Jézus?

Tehetjük fel jogosan a kérdést. Végül is Jézus szabadon elfogadta a halált, és emberi akaratával megengedte, hogy a keresztre feszítsék. Öngyilkosság volt-e ez? Aquinói Szent Tamás felvetette ezt a kérdést, majd válaszában megkülönböztette a közvetlen és a közvetett cselekedetet. A különbséget egy példával magyarázta. Ha valaki egy könyvet az ablakpárkányon hagy, és az ablak is nyitva marad, ki vagy mi a felelős azért, hogy a könyv vizes lesz? A könyv elázásának közvetlen oka az eső. Közvetett oka viszont az, aki a nyitott ablakban hagyta a könyvet. Jézus esetében hasonlóképpen, halálának közvetlen okai hóhérai voltak, akik keresztre feszítették. A közvetett okozó maga Jézus volt, aki készségesen feláldozta magát nekünk és az Atyának.
 

    2. Miért engedte Jézus megölni magát?

Miért volt szükség a hálára? Az Egyház mindig is tudatában volt annak, mennyire alapvető spirituális utunk szempontjából az Úr halála és feltámadása, mégsem olyan könnyű végiggondolni ennek az eseménynek az értelmét és minden következményét. Az első évszázadokban egyes egyházi szerzők prédikációs buzgóságukban vagy költői vénájuktól indíttatva igyekeztek színes, mégsem teljesen kielégítő magyarázatokat adni. Origenész azt írta, hogy Jézus eladta a lelkét a gonosznak, hogy ezáltal vásárolja meg szabadságunkat. Nisszai Szent Gergely a gonosznak felkínált csaliról beszél: Jézus istensége el volt rejtve emberségében, így a kereszten az ördög bekapta a csalit, és látszólagos győzelmében észre sem vette, hogy horogra akadt. Tehát az ördögöt átverték. Szent Ágoston Jézus halálát egérfogóhoz (latinul muscipulá-hoz) hasonlítja. A gonosz megérezte Jézus vérének szagát, közelebb ment, és fogságba esett. Jeruzsálemi Szent Ciril méregről beszélt. Az ördög megmérgezte magát, amikor kezet emelet a megfeszített Jézusra, ezért kénytelen volt felöklendezni az Urat, és mindazokat, akiket előtte elnyelt. Ez a feltámadás és a lelkek megszabadításának leírása. Mindezek a képek megragadnak valamit, ugyanakkor mindegyikhez furcsa mellékjelentések is társulnak.

Bár ezeket a metaforákat sem felejtették el, a középkori gondolkodók jóval pontosabb kifejezésmódig jutottak el. A fő probléma az, hogy ezek a képek azt sugallják, a gonosznak valamiféle joga van a bűnösökre, melyet feltehetőleg Isten is tiszteletben tart. Ez nem igaz. A gonosznak nincs semmilyen saját joga. Hatalma van a bűnösök fölött, de nem valamilyen veleszületett jogon, hanem mert Isten ezt megengedte. Mi több, az ötlet, hogy Jézus és a gonosz között valamiféle alku köttetett, azt jelentené, hogy Jézus a gonosznak ajánlotta fel magát! Ez képtelenség. Amikor a szentmisében vértelen módon megismétlődik az Úr áldozata, Jézust nem az ördögnek ajánljuk fel! Egy másik (néhány lengyel vallásos énekben hallható) magyarázat azt sugallja, hogy Jézus halála nem az ördögnek szólt, hanem arra szolgált, hogy megbékítse a dühös mennyei Atyát. Ez az értelmezés szintén pontatlan, súlyosan sérti Istenről alkotott képünket. Milyen Atya az, aki Fia fájdalmas halálát követeli megváltásunkért cserébe? Ez az értelmezés sem lehet helyes.

A megváltáshoz semmi köze holmi különleges démoni jogoknak, melyet az igazságosságnak tiszteletben kell tartania. Azt sem mondhatjuk komolyan, hogy Isten becsapta a gonoszt. Isten soha, senkivel, még a gonosszal szemben sem tisztességtelen. Hogyan lehetne ezt jól kifejezni? Végül Szent Tamás adott kiegyensúlyozott magyarázatot. A gonoszt ítéletvégrehajtóhoz vagy hóhérhoz hasonlíthatjuk, aki elvégzi a rábízott munkát, de nem saját hatalmánál fogva. Minden bűn kétféle rendetlenséggel jár: az egyik magából az akaratból ered, ezt hívjuk erkölcsi hibának; a másik kívülről hat az akaratra egyfajta büntetésképpen. Amikor bűnt követünk el, akaratunk meggyengül. Ilyenkor megzavarodik a gondolkodásunk, érzelmeink kibogozhatatlanná válnak, még testünkben is érezzük a bűntudatot, a szégyent a bűn objektív rossz következményein túl. A bűn meggyengíti azt a képességünket, hogy a jót válasszuk. Igazából a legrosszabb büntetés az, hogy egy bűn elkövetése további bűnökre hajlamosít. Azaz csapdába esünk. Ebben az értelemben a bűn az Ellenség hatalmába ad minket.

Isten minderre nem úgy reagál, hogy egyből lesújt villámaival. Ő türelmes, és megengedi a bűn következményeit, hogy számunkra is világossá válhasson, valami baj van. Hosszútávon ezzel erősíti természetes igazságérzetünket, és formálja képünket arról, mi az igazán jó, és hogy a rosszat soha nem szabad helyeselni. Az ördögnek ez a rendetlenséget okozó, Istentől megengedett hatalma olyan, mint egy fájdalmas kivégzés, ami még inkább tudatosítja bennünk az Igazság felszabadító jelentőségét. Amikor érezzük a gonoszsággal óhatatlanul együtt járó büntetés fájdalmát, idővel egyre inkább vágyunk arra, hogy bízó gyermekeiként visszatérjünk a mennyei Atyához. A gonoszt nem szabad olyan üzleti partnerként elképzelnünk, mint aki egyenlő Istennel. A gonosz lélek csupán teremtmény, nem istenség, de Isten megengedi, hogy ki legyünk téve hatalmának. Ezáltal ismerjük fel a gonosz csúnyaságát, és a vágyott jó szépségét. Isten szülői szeretete nem túlgondoskodó, nem óv meg a valódi kihívásoktól. Mint a természetes apák, Isten kiküld minket a nagyvilágba, ahol nehézségekkel találkozunk. Így megtanuljuk, mennyire értékes az igazi jó és Isten kegyelme, amire a lelkünk mélyén mindannyian vágyunk.
 

      3. Mi hát a szerepe Jézus halálának és feltámadásának?

Az ellenséggel folytatott harcunkban nem maradtunk teljesen magunkra. Jézus egészen kiüresítette magát önként vállalt szenvedésében és halálában. Szemtől szemben a gonosszal, Jézus mindvégig továbbra is szeretett. Kifejezte szeretetét irántunk és az Atya iránt. Azáltal, hogy láthatóvá tette Jézus mindent felülmúló szeretetét, az Atya menekülési utat mutatott nekünk. Mintha csak azt mondaná: “Nézzétek, van megoldás. Kapaszkodjatok a Fiamba. Az ő végtelen ajándéka olyan értékes, hogy zálogként használhatjátok, és eltakarhatjátok vele bűneiteket.” Megkapaszkodhatunk Jézusban, az Ő szeretetének mindenek feletti hatalmában, és ez kiszabadít a bűneikből. A Jézus megsebzett szívéből áradó isteni kegyelem, ha hitünk befogadja, képes meggyógyítani akartunknak mind a belső rendetlenségét, a vétkeket. Így megnyugszik természetes igazságérzetünk, amely nem éri be olcsó kegyelemmel, ugyanakkor, Jézus legnagyobb ajándéka révén, gyógyulnak a bűn következményei is. A gonosz lélek, az Isten által megbízott ítéletvégrehajtó, akarata ellenére is a megtérésre indít bennünket, é s tehetetlenül szembesül Jézus szeretetének nagyságával. Gonoszságát legyőzi a mérhetetlen szeretet. Ezért nevezhetjük megváltásnak és jóvátételnek azt a tényt, hogy Jézus magára vette a mi bűneink következményeit, de a megváltást nem szabad túlságosan szó szerint értenünk. A rosszat helytelenítő igazságérzetünket figyelembe veszi a jóvátétel, ezért  kell megfizetni a megváltás árát, de nem a gonosz lélek, hanem a mi igazságérzetünk számára.

Nem lehetséges az sem, hogy Jézusnak valami dühös Atyát kellett volna kiengesztelnie. A megváltás művében a Szentháromság személyei egységben működnek együtt. Jézus a lehető legnagyszerűbb módon fejezte ki szeretetét az Atya iránt, s az Atya ezt látván, kedvét lelte benne. Jobban megérthetjük ezt, ha olyan szülőket képzelünk el, akiknek orvos fia egy távoli országban gyógyított, és ott hunyt el egy trópusi betegségben, vagy akiknek apáca lányát terroristák ölték meg. Felnőtt gyermekeik halálhírére a szülők minden bizonnyal szomorúságot és fájdalmat éreznek, de ezt egy mélyebb szinten, amennyiben megkapták a valódi hit és szeretet ajándékát. Egyfajta lelki örömöt is megtapasztalhatnak, ha megértik, hogy a szeretet, amelyre gyermeküket nevelték, áthatotta fiuk vagy lányuk szívét. Arra vágytak, hogy fiuk vagy lányuk jó ember legyen, és ez a vágyuk beteljesül gyermekük legvégső nagylelkűségében. A mennyei Atya ehhez hasonlóan, látván Jézus teljesen önmagát átadó ajándékát, kedvét leli benne. Nem a halál szörnyűségében, hanem az oda vezető szeretet minőségében. Az Atya szeretete nem tud nagyobb módon megmutatkozni annál, mint hogy felajánlja nekünk Fiát, aki mindvégig szeret minket, aki annak ellenére magára vette bűneinket, hogy mi a kereszten magára hagytuk. A szeretet ereje nagyobb a bűnnél és a halálnál. Jézus mindent meghaladó szeretetével legyőzte a gonosz hatalmát. Amikor élő hittel belehelyezkedünk ebbe az isteni szeretetbe, s most megpróbáljuk felajánlani ajándékul Istennek és mindazoknak, akiket Isten szeret, valóságosan megszabadulunk a gonosz csapdájából.
 

    4. Hogyan juthatunk hozzá a megváltás erejéhez?

Jézus Krisztus a Főpap, a Pontifex, magyarul a hídverő. Ajándékával egyesíti a mennyet és a földet. Kiengeszteli a bűnöst a mennyei Atyával, rendbe tesz bennünket, hogy visszatérhessünk az Atya ölelésébe. A mi legfőbb igazságunk Jézusnak ez a megváltó szeretetcselekedete, az életünkről és szabadulásunkról szóló (isteni) igazság. Jézus az Atya nekünk kimondott szava, az Ige, a Logosz. Ő az Atya Fia, aki testvéreivé tesz bennünket. Ő a legnagyobb ajándék. Ha hittel közelítünk Jézushoz, megismerjük az Igazságot, és az Igazság szabaddá tesz minket. S így része lehetünk önfeláldozó, megmentő ajándékának.

Irántunk érzett szeretetében Jézus gondoskodott arról, hogy főpapságának ez a műve szétterjedjen és az idők végéig folytatódjon az Egyházban. Az minden felszentelt pap részt vesz Krisztus papságában, hogy elérhetővé tegye a megváltás gyümölcseit. Ezek az Egyház szentségeiben érhetők el, ha hittel élünk velük. A papnak az Egyházban betöltött legfontosabb szerepe az, hogy Krisztussal, a Főpappal egyesül, és az Ő ajándékát elérhetővé teszi Isten népe számára. A szentmiseáldozat ünneplésével, szentségi feloldozást adva, valamint a keresztség, a házasság és a betegek szentégének kiszolgáltatásakor a pap kiterjeszti Jézus önfeláldozó ajándékának teljességét, és felkínálja annak természetfeletti erejét.

Minden okunk megvan rá, hogy hálásak legyünk. Isten nem hagyott magunkra bennünket. Nekünk adta Fiát, és az Ő papságát, s mindez örökké jelen van az Egyházban. Jézus papjait a saját isteni erejével küldte ki a világ minden tájára, távoli országokba, minden kultúrába és társadalmi osztályba.
 

      5. Jacek atya küldetése

Sok évvel ezelőtt Krakkóban teológia professzorként és a papságra készülő fiatal lengyel domonkosok spirituálisaként tevékenykedtem. Egyszer, amikor a politikai változások már megengedték, hogy a volt kommunista blokk országaiba eljussunk, és ott szolgáljunk, rendi elöljáróim tájékoztattak, hogy a magyarországi domonkosok segítséget kérnek Lengyelországtól. Ezt bejelentettem a testvéreknek, és önkénteseket kértem. Jacek testvér előlépett, és azt mondta, szívesen elmegy Magyarországra. Nem beszélte a magyarok lehetetlen nyelvét, de jó zenei hallásával és mély hitével bízott benne, hogy el fog boldogulni valahogy. Pappá szentelése után Magyarországra küldték, és azóta is, immár 25 éve, veletek van.

Emlékszem, egyik soproni látogatásom alkalmával Jacek atya elvitt egy idős magyar atyához. Amikor találkoztunk, az a sok nehézség járt az eszemben, amin ennek az atyának minden bizonnyal keresztül kellett mennie a kommunista hatalom alatt. De a szemében nem láttam mást, csak mély hitet és hatalmas örömöt. Rettenetesen boldog volt, hogy Jacek atya ott van, hogy beszéli a magyarok lehetetlen nyelvét, hogy eljött az Egyházat Magyarországon szolgálni. Biztos vagyok benne, hogy ti is mindannyian hasonlóan hálásak vagytok a Mindenható Istennek, Krisztus papságának ajándékáért és Jacek atya papságért és szolgálatáért.

Dicsértessék Jézus Krisztus!